Minek megtartani az esővizet, ha alig esik?
Magyarország vízgazdálkodásának egyik legnagyobb ellentmondása, hogy miközben egyre gyakrabban küzdünk vízhiánnyal, a lehulló csapadék jelentős részét továbbra is elvezetjük. Dr. Goda Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karának adjunktusa szerint nem csodamegoldásra, hanem szemléletváltásra van szükség. De hogyan tarthatnánk meg több vizet ott, ahol lehullik? Mit tehetünk a csapadékvíz hasznosításáért, és miért jelent egyre nagyobb gondot az elöregedett ivóvízhálózat? A Szunyogh Média beszélgetésében az egyetemi szakember és a gyakorlati vízgépészet képviselői, Dienes Gábor és Dienes György ezekre a kérdésekre keresik a választ.
Ha egy vödörből szivárog a víz, két dolgot tehetünk: újra és újra megtöltjük, vagy befoltozzuk a lyukakat. Magyarország vízgazdálkodása sok szempontból az előbbit választotta. Csakhogy egyre gyakrabban nincs elegendő víz az újratöltéshez.
Az aszályos nyarak, az apadó folyók, a kiszáradó kertek és a vízkorlátozások ugyanannak a problémának a tünetei. A víz azonban nem egyszerűen eltűnik: jelentős részét mi magunk vezetjük el a tájból, a településekről, sőt a házaink környezetéből is – mutatott rá dr. Goda Zoltán, a bajai Víztudományi Kar Vízellátási és Csatornázási Tanszékének adjunktusa.
Az egyetemi oktató szakterületei közé tartoznak a vízellátási és víztisztítási kérdések, valamint a korszerű vízgazdálkodási megoldások. Nyilvános megszólalásaiban rendszeresen hangsúlyozza a vízmegtartás, a felelős vízgazdálkodás és az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás fontosságát.
Kevesebb esős nap, szélsőségesebb időjárás
A vízhiány szempontjából nemcsak az éves csapadékmennyiség fontos, hanem az is, mikor és milyen intenzitással esik. A szakember szerint a hosszabb száraz időszakokat egyre gyakrabban rövid, heves esőzések szakítják meg.
Hiába érkezik jelentős mennyiségű csapadék egyetlen zivatar során, ha a víz nagy része gyorsan elfolyik. Különösen a burkolt felületeken jelent ez problémát, de a kiszáradt talaj sem feltétlenül képes azonnal befogadni a hirtelen lezúduló vízmennyiséget. Így az eső nem feltétlenül enyhíti olyan mértékben a vízhiányt, mint azt a lehullott csapadék mennyisége alapján várnánk.
Az egyetemi oktató arra is figyelmeztet, hogy néhány rendkívül száraz év önmagában még nem elegendő egy új éghajlati átlag meghatározásához. A hosszabb időszakok azonban indokolják, hogy a vízgazdálkodásban ne a korábbi, kiszámíthatóbb csapadékeloszlásra alapozzunk, mert ma már nem csak az a kérdés, mennyi eső esik, hanem az is, hogy mennyit tudunk belőle helyben megtartani és hasznosítani.
Százötven évig az volt a cél, hogy elfolyjon
A magyar vízgazdálkodást az árvízvédelem, a belvízrendezés és a mezőgazdasági területek művelhetővé tétele formálta. A kiterjedt csatornahálózatnak megvolt a történelmi indokoltsága, csakhogy a körülmények megváltoztak.
– Az elmúlt száz-százötven évünk a vízelvezetésre épült – mondta az egyetemi adjunktus. A csatornák ma is gyorsan továbbítják a vizet, holott megfelelő helyen és üzemeltetéssel a visszatartását is szolgálhatnák.
Egy rossz állapotú zsilip kijavítása például lassíthatná a víz elfolyását. Lehet, hogy az árokban nem maradna egész évben víz, de már néhány napnyi visszatartás is segítheti a beszivárgást. Nem óriási beruházásról, hanem a meglévő rendszer másfajta működtetéséről van szó.
A vízmegtartás persze nem jelenthet mindenütt visszaduzzasztást: az árvízi és belvízi kockázatokat, a mezőgazdasági és ökológiai igényeket össze kell hangolni. A víz elvezetése azonban nem lehet automatikusan az egyetlen válasz.
Amikor a vízhiány megváltoztatja a tájat
A vízhiány akkor válik igazán kézzelfoghatóvá, amikor megváltozik az ismerős táj. Baján a Sugovica alacsony vízállása nem pusztán hidrológiai adat: az apadó víz látványa sokakat szíven üt. A megszokott vízpart képe megváltozik, és hirtelen nagyon is valóságossá válik az, amiről addig többnyire csak számok és előrejelzések szóltak.
A folyók alacsony vízállása csak egy tünet. A talaj nedvességtartalma, a felszín alatti készletek, a mezőgazdaság vízigénye és a települések ellátásbiztonsága összefügg. A vízért az ivóvízellátás, az ipar és az energiatermelés is versenyez. A vízgazdálkodás így környezeti, gazdasági és társadalmi kérdés egyszerre.
Szivacsváros: ne “menekülhessen el” az eső!
A hagyományos csapadékvíz-elvezetés célja, hogy az eső minél gyorsabban eltűnjön az utcákról. A szivacsváros ezzel szemben befogadja, tárolja, lassítja és hasznosítja a csapadékot.
Goda Zoltán szerint ehhez több kell vízáteresztő burkolatnál: esőkertek, mélyebben fekvő zöldfelületek, szikkasztók és ideiglenes tározók segíthetik, hogy a víz ne egyetlen hullámban zúduljon végig a településen. Ez tehermentesítheti a csatornákat, és javíthatja a növényzet vízellátását, a helyi mikroklímát.
Érzékelőkkel és automatikus szerelvényekkel akár a csapadék elosztása is szabályozható: egy zivatar a város egyik részét elöntheti, miközben néhány kilométerrel arrébb alig esik.
Szivacsváros a gyakorlatban: az esőkertek és a mélyebben fekvő zöldfelületek lassítják a csapadék elfolyását, segítik a víz beszivárgását a talajba, és tehermentesítik a csatornahálózatot. AI-generált illusztráció.
Az esővíz mindig tiszta?
A csapadékvíz minőségének problémái gyakran nem a felhőkben, hanem a földfelszínen keletkeznek. Más szennyeződések kerülhetnek egy családi ház tetejéről, mint egy forgalmas útról lefolyó vízbe: utóbbi olajmaradványokat, kopástermékeket, mikroműanyagokat és télen útszóró sót is tartalmazhat.
Ezért a szikkasztók és esőkertek tervezésénél nemcsak a vízmennyiséget, hanem a minőséget és az esetleges előkezelést is vizsgálni kell. Egyes szennyeződések ülepítéssel vagy olajfogóval csökkenthetők, mások eltávolítása nehezebb. A vízmegtartás nem jelentheti azt, hogy mindent válogatás nélkül a talajba engedünk.
Dienes György és Dienes Gábor, a HYDROKING vízgépészeti szakemberei szerint a háztartási és ipari esővíz-hasznosításban is együtt kell megtervezni a tároló méretét, a szűrést, a felhasználást és a felesleges víz elhelyezését. Az esővíztartály méretezése ezért nem pusztán tartályválasztás kérdése. Ami egy háznál gyűjtés, hasznosítás és szikkasztás, annak nagy léptékben is vannak megfelelői.
A föld alatt is lehet vizet tárolni
Mi történne, ha nemcsak a kertekben és a városi parkokban tartanánk meg a csapadékvizet, hanem tudatosan pótolnánk a felszín alatti vízkészleteket is? Az egyetemi adjunktus szerint erre már létezik bevált műszaki megoldás: az úgynevezett managed aquifer recharge (MAR), vagyis az irányított felszín alatti vízpótlás.
A módszernek dr. Goda Zoltán maga is elkötelezett híve, és az egyetemen oktatja is. Ezzel kapcsolatban Mádlné dr. Szőnyi Judit, az ELTE hidrogeológus professzorának munkásságára is hivatkozott, akinek a vízvisszatartásról és a felszín alatti vízkészletek pótlásáról vallott nézeteit korábbi cikkünkben már bemutattuk.
A MAR lényege, hogy megfelelő minőségű vizet ellenőrzött körülmények között juttatnak a felszín alatti vízadó rétegekbe. Ez történhet például beszivárogtató medencék segítségével, amelyek akár több hektáros területet is elfoglalhatnak. A víz a talajon áthaladva természetes tisztulási folyamatokon is keresztülmehet, később pedig bizonyos esetekben kutakkal ismét kitermelhető.
A föld alatt is tárolhatunk vizet: az irányított felszín alatti vízpótlás (MAR) során az ellenőrzött minőségű vizet beszivárogtatással juttatják a vízadó rétegekbe, ahonnan később szükség esetén kitermelhető. AI-generált sematikus illusztráció.
A szakember ezt a folyamatot a parti szűrésű vízbázisok működéséhez hasonlította. Budapest ivóvízellátásában is meghatározó szerepe van annak, hogy a Duna vize a meder és a part üledékén keresztül jut el a kutakhoz, miközben fizikai, kémiai és biológiai folyamatok révén tisztul. A két technológia nem azonos, de a természetes szűrés szerepe mindkettőben fontos.
A felszín alatti vízpótlás ugyanakkor gondos mérnöki tervezést és vízminőségi ellenőrzést igényel. Különösen igaz ez akkor, ha a rendszerben megfelelően továbbkezelt szennyvizet hasznosítanak. A technológia nem pusztán elméleti lehetőség: külföldön évtizedek óta alkalmazzák, és Magyarországon is léteznek talajvízdúsítási megoldások. Szélesebb körű elterjedésüket részben az hátráltatta, hogy korábban nem jelentkezett olyan erős vízhiány, amely sürgette volna az alkalmazásukat.
A megtisztított vizet is elengedjük
A hagyományos rendszerben kivesszük a vizet a természetből, felhasználjuk, megtisztítjuk, majd visszavezetjük egy folyóba. Ez fontos vízminőség-védelmi eredmény, de a helyi vízmegtartást nem feltétlenül szolgálja. A tisztított szennyvizet megfelelő kiegészítő kezelés és ellenőrzés mellett bizonyos esetekben mezőgazdasági célra vagy felszín alatti vízpótlásra is fel lehetne használni – véli a bajai egyetemi tanár, de hozzáteszi: ehhez jogi, vízminőségi, gazdasági és műszaki feltételeket kell összehangolni.
A kérdés akkor is jogos: miért tekintjük automatikusan hulladéknak azt a vizet, amelynek megtisztítására már jelentős energiát és pénzt fordítottunk? A körforgásos vízgazdálkodás éppen azt célozza, hogy a víz a lehető legtovább hasznosuljon.
Már a csap előtt elszivárog az ivóvíz
Miközben a csapadékot és a tisztított szennyvizet igyekszünk megtartani, a vezetékes ivóvíz jelentős része már a fogyasztók előtt elveszik. Goda Zoltán a víziközmű-hálózat elöregedését az egyik legsúlyosabb problémának nevezte.
Az országos hálózati vízveszteség ugyanis nagyságrendileg 25 százalék lehet. Ez azt jelenti, hogy a már kitermelt, megtisztított és a hálózatba juttatott, ivóvíz-minőségű víz jelentős része nem jut el a fogyasztókhoz. Pedig ennek a víznek az előállítása, kezelése és szállítása már komoly költségekkel járt. A veszteség mértéke területenként eltérő, de a probléma országos léptékben is jelentős.
A helyzetet tovább súlyosbítja az elöregedett vezetékhálózat. Magyarországon helyenként több mint 150 éves vízvezetékek is működnek: Budapesten például egy 157 éves csövet kellett megjavítani. A hálózat felújítása hatalmas beruházást, megfelelő szakemberállományt és hosszú távú tervezést igényel. A vízgazdálkodás egyik legfontosabb kérdése ezért nemcsak az, hogyan biztosítsunk elegendő ivóvizet, hanem az is, hogyan akadályozzuk meg, hogy a már előállított, értékes ivóvíz jelentős része elvesszen a hálózatban.
A tartósan alacsony lakossági díjak és a fenntartás valós költségei között egyre nagyobb a feszültség. Az adjunktus ezért nem feltétlenül egy nagy, drasztikus, azonnali áremelést, hanem inkább fokozatos, társadalmilag kezelhető változást tartana indokoltnak, temrészetesen a rászorulók támogatásával.
Magánügy az esővíz?
Országos vízgazdálkodási problémák mellett egy esővízgyűjtő tartály jelentéktelennek tűnhet. Sokan azzal érvelnek: minek gyűjteni, ha alig esik? Goda Zoltán úgy véli: tévedés egyetlen háztartási megoldástól a vízhiány megszüntetését várni. A tartály talán nem biztosítja egész nyáron az öntözést, de csökkentheti a vezetékes víz felhasználását. És ez már önmagában eredmény.
A HYDROKING szakemberei hozzátették, hogy az esővíz-hasznosítás nem ér véget a locsolásnál: megfelelő rendszerrel a csapadékvíz WC-öblítésre is használható, így ivóvizet válthat ki ott, ahol nincs szükség ivóvízminőségre. A házon belüli felhasználás külön vezetékhálózatot, szűrést, biztonságos kialakítást és karbantartást igényel; ezért költségesebb egy egyszerű kerti tartálynál. A két megoldás más igényekre ad választ.
Amit helyben ésszerűen hasznosíthatunk, azt nem kell automatikusan elvezetni. A fel nem használt csapadék megfelelő talaj- és vízminőségi feltételekkel szikkasztható. A gyűjtés, a hasznosítás és a szikkasztás tehát egy jól megtervezett rendszer részei lehetnek.
És ha sok háztartás lép? Szemléltető számításként százezer háztartás évi 50 köbméter hasznosított csapadékvize összesen ötmillió köbméter; ötszázezer háztartásé 25 millió. Ez nem tényleges hazai megtakarítási adat, és nem minden háznál elérhető mennyiség, csak a lehetséges léptéket mutatja. Innen nézve az esővízgyűjtés nem kizárólag magánügy.
Támogatás nélkül nehéz lesz tömegessé tenni
A háztartási vízmegtartás egyik legnagyobb akadálya a beruházási költség. Egy kerti tartály viszonylag olcsó, a föld alatti tárolóval és házon belüli hasznosítással működő rendszer már jelentős ráfordítás. A megtérülés ráadásul nem csak a vízdíjon mérhető: a vízellátás biztonsága, a növényzet megóvása és a helyi vízmegtartás is érték.
Goda Zoltán önkormányzati és országos támogatási programokat is elképzelhetőnek tart. Ezek ösztönözhetnék az egyszerű tartályok és megfelelő feltételekkel a nagyobb rendszerek telepítését. A műszaki előírások azonban fontosak: a nyitott, rosszul karbantartott vízgyűjtő szúnyogtenyésző hellyé válhat.
A cél nem a háztartások teljes függetlensége, hanem a felesleges ivóvíz-felhasználás és a gyors csapadékvíz-elvezetés csökkentése.
A növényeket is a jövő klímájához kell választani
A változó klímában a vízigényes növényzet egyre több öntözést követelhet, miközben a városi zöldfelületekre a hőség mérséklése miatt mind nagyobb szükség van.
Az egyetemi oktató elmondta, hogy Baján egy utcában az elpusztult vadgesztenyefákat ugyanazzal a fafajjal pótolták, pedig a megmaradt példányokon is látszottak a kedvezőtlen körülmények jelei. Ha ma fát ültetünk, azt is mérlegelnünk kell, milyen klímában kell élnie húsz-harminc év múlva.
A szárazságtűrő, helyben jól alkalmazkodó fák, cserjék és talajtakarók telepítését akár az önkormányzatok is segíthetnék. A vízhiányhoz való alkalmazkodás nemcsak arról szól, hogyan szerzünk több vizet, hanem arról is, hogyan csökkentjük ésszerűen a vízigényt.
Nincs csodatabletta
Amikor arról kérdeztük dr. Goda Zoltánt, milyen intézkedésekkel lehetne érdemben kezelni Magyarország vízválságát, nem egyetlen beruházást vagy technológiát nevezett meg.
– Nincs egyetlen megoldás, nincs olcsó megoldás, és nincs gyors megoldás – fogalmazott.
Az egyetemi adjunktus szerint a vízmegtartás különböző eszközeit összehangoltan, a helyi adottságokhoz igazítva kellene alkalmazni. Egyes térségekben a meglévő csatornák működésének átalakítása hozhat eredményt, másutt a táji vízvisszatartás, a felszín alatti vízkészletek pótlása vagy a tisztított szennyvíz biztonságos újrafelhasználása lehet fontosabb.
A megoldások léptéke is eltérő. A családi házaknál az esővíz gyűjtése, hasznosítása és megfelelő körülmények közötti elszikkasztása, a településeken az esőkertek, a zöldfelületek és a csapadékvíz-gazdálkodás fejlesztése jelenthet előrelépést. Országos szinten ugyanakkor a vízügyi infrastruktúra korszerűsítése és a vízgazdálkodási szabályozás megújítása is szükséges.
Ehhez kapcsolódva Dienes Gábor és Dienes György arra hívták fel a figyelmet, hogy ezek a lehetőségek nem egymással versengő megoldások. A megfelelő műszaki rendszer kiválasztásakor a helyi körülményeket, a gazdaságosságot és a társadalmi szempontokat egyaránt mérlegelni kell. Ami az egyik településen vagy ingatlanon jól működik, nem feltétlenül alkalmazható változtatás nélkül máshol.
A műszaki beavatkozások azonban önmagukban nem elegendők. Dr. Goda Zoltán szerint Magyarországnak olyan, a jelenlegi helyzetre épülő klímastratégiára lenne szüksége, amely nem csupán általános célokat fogalmaz meg, hanem a gyakorlatban is használható irányt mutat. A településeknek, az egyes ágazatoknak és a döntéshozóknak tudniuk kellene, milyen intézkedéseket érdemes előtérbe helyezniük, és hogyan kapcsolódhatnak ezek egy hosszú távú, összehangolt alkalmazkodási folyamathoz.
A stratégiai gondolkodás azért is fontos, mert a vízgazdálkodásban számos döntés évtizedekre meghatározza a lehetőségeinket. Egy új közműhálózat, egy vízvisszatartó beruházás vagy akár egy település zöldfelületeinek kialakítása során már a várhatóan változó éghajlati viszonyokkal is számolni kell. Nem elegendő a korábbi állapotokat fenntartani: arra is fel kell készülni, milyen körülmények között kell majd ezeknek a rendszereknek működniük.
Az egyetemi szakember ugyanakkor biztató változást is érzékel. A vízhiány egyre kevésbé marad a szakmai konferenciák és kutatói viták témája. Az emberek saját környezetükben tapasztalják az apadó folyókat, a kiszáradó kerteket, és egyes térségekben már vízkorlátozásokkal is szembesülnek. A növekvő társadalmi figyelem pedig idővel a szükséges döntések meghozatalát is sürgetheti.
Dienes Gábor, dr. Goda Zoltán és Dienes György: a vízhiányra nincs egyetlen csodamegoldás. A helyi adottságokhoz igazodó, egymást kiegészítő intézkedések hozhatnak valódi változást.
El kell kezdeni befoltozni a lyukakat
A vízválságra könnyű egyetlen nagy megoldást keresni: építsünk új tározókat, vezessünk át több vizet a folyókból, fúrjunk mélyebb kutakat, vagy telepítsünk esővízgyűjtő rendszereket. Csakhogy önmagában egyik sem elegendő.
Ahogyan dr. Goda Zoltán egyetemi adjunktus is hangsúlyozta, a valódi előrelépést sok, egymásra épülő beavatkozás hozhatja meg. Egy korszerűsített zsilip, amely segít megtartani a vizet. Egy település, ahol a csapadék nem azonnal a csatornába kerül, hanem a talajt és a növényzetet táplálja. Egy háztartás, amely ivóvíz helyett összegyűjtött esővizet használ a WC öblítésére. Vagy egy város, amely már a jövő éghajlati viszonyaihoz igazítja zöldfelületeit.
Ezek a lépések külön-külön nem oldják meg Magyarország vízgazdálkodási problémáit. Együtt, következetesen és hosszú távon alkalmazva azonban érdemi változást hozhatnak.
Ha nem akarunk tovább a lyukas vödör országa maradni, nem várhatunk arra, hogy egyszer majd több víz érkezik. Azzal kell jobban gazdálkodnunk, amink van: megtartani, hasznosítani és megóvni minden lehetséges cseppet.
